„Mijáú! Meeeeeeejááááúúúúúúúúúúúúúú!” –semmi válasz. „Meeeeejáááúú, miiiiiijááúúú! Doromb, doromb, doromb…doromb. Meeeeeaaaúúú! …nem igaz, hogy mindenki alszik és senki sem enged be a házba! Felháborító… na jó, lássuk, jajj, de szép a napfelkelte! Ennek örömére megmosom a melső mancsomat, aztán a fejemen végig húzogatom, nagyon csipás a szemem, pedig nem is aludtam az éjjel. Így, jó is lesz. Na, nagylevegő és még egy oroszlánüvöltés…sanoár módra: meeeeeeeeeeeeeeeeeee, meeeejaaaúúúúú! Doromb? Doromb? Ez nem lehet igaz: ha kiabálok, ha dorombolok, ezek csak alszanak. Gondolkozom: hova vezessem ma el őket? Lássuk csak… megvan! Afrika! Őseim földje! Igen! Ötven fok, meleg kövek, nincs több párás reggel, alacsonyan úszó felhők, szitáló eső, Afrika. Itthon néha már az aszfaltra vagyok kénytelen kifeküdni, mert csak az elég meleg. És közben figyelhetem, hogy nem jön-e valami őrült ember a brummogójával. Mondjuk azt nem tudom, hogy oda hogyan jutunk el. Majd a gazdám tudja, remélem vonat megy oda, mert az autóban felkavarodik a gyomrom. De ha eddig alszik, akkor sehova sem megyünk. Meeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeejááááááúúúúúúúúú…uhuhuhu! Na? Doromb? Nézd, mekkora jófej vagyok, még a lábammal is dagasztok! Keeeeeeljmáááárfeeeel!” A fiú végre álmos szemekkel résnyire kinyitotta az ablakot. Aztán mormolt valamit és a fejére húzta a párnát. „Nem kelsz fel, mi? Hé! Na jó, befeküdhetek az ágyadba? A hallgatást igennek veszem. Hm…Afrika, talán megtalálom életem kandúrját, igen, egy igazi oroszlánt!” A macska folyamatos csacsogására felébredtek a lufik és a katicabogár is: „Na végre! Figyeljetek, kitaláltam, hova menjünk! Afrikába! Na? Mit szóltok?” A lufik és a katica hirtelen nem is tudták, mit válaszoljanak, végül Jeromos szólalt meg: „Mi talán már jártunk ott, találkoztunk tevékkel.” A macska kíváncsian kérdezte: „Na és oroszlánt? Láttatok oroszlánt?” „Nem, nem láttunk.” –válaszolta neki Andrea. A macska lelkesedése nem hagyott alább: addig járkált a fiú hátán fel és alá, addig dorombolt és dagasztott a lábával (közben éles körmeit a fiú bőrébe szúrva) míg fel nem ébredt teljesen. „Mi az cicc?” simította a fiú végig a kezét a cicalány hátán. „Mit szeretnél?” Andrea megszólalt: „El szeretnénk vinni téged…hova is?” „Afrikába!” –vágta rá sanoár. A fiú csak nevetett: „Ah, már megint Afrika? Értsd meg San, hogy nekem nincs pénzem Afrikába utazni! Afrika nagyon messze van! Oda csak repülővel lehet elmenni!” A lufik pontosan tudták, hogy van más módja is annak, hogy Afrikába jussanak. Andrea elő is állt az ötlettel: „Kéne valahonnan egy olyan széket szerezni, mint amiben az űrbe mentünk! Azzal el tudnánk téged vinni!” Jeromos is hozzászólt: „Nem az nem jó, ahhoz kellene egy kutya is, vagy te San, te is képes vagy a farkincáddal hajtani a széket? Mert ha bennünket a székhez erősítenének, San pedig a farkincájával hajtaná a tojás alakú széket, akkor simán eljutnánk Afrikába!” Anitának és Mikinek is nagyon tetszett az ötlet. A fiú azonban tovább gondolta, amit a lufik és San kitaláltak: „Ugyan, egy széken igen veszélyes lenne Afrikáig repülni, de amit ti most kitaláltatok, az már létezik! Hőlégballon! A tetején egy óriási lufi van, az alján pedig egy kosár. A lufiban a levegőt felmelegítik alulról, és az felemeli a kosarat! A baj csak az, hogy a szél oda viszi, ahova akarja, nem tudjuk irányítani az útját.” A lufik lelkesen bíztatták a fiút: „Ó, arra már mi megtaláltuk a megoldást! Minket is ide-oda visz a szél, nem tudjuk irányítani az utunkat, de a madarak meg a repülőgépek mindig segítenek nekünk, sőt sárkányrepülő is húzott már bennünket!” A fiú gondolkozott egy darabig, aztán így szólt: „Nem is tudom, a hőlégballonok hozzátok képest óriásiak, nem hiszem, hogy húzatni lehet őket, de ki tudja. Gyertek! Induljunk! Keressünk egy hőlégballont!” A fiút többen megnézték a városban, ahogy a négy lufival, a katicával és Sannal a várost rótták. Az Internetről nézett ki egy helyet, ahol hőlégballonos sétarepülést hirdettek: a Diznilendben. A kis csapat az északi pályaudvarra sietett. Disnilend egy vidámpark, a lufik még sohasem láttak vidámparkot. A fiú próbálta nekik elmagyarázni, hogy az egy olyan hely, ahol a gyerekek játszhatnak, felülhetnek mindenféle hullámvasutakra, találkozhatnak mesefigurákkal, de a lufik, a katica és San nem igazán értették, nem tudták elképzelni milyen lehet, hiszen ők nem tudták, mik azok a mesék. Az északi pályaudvaron a fiú megvette magának a jegyet és felszállt a vonatra, a lufik felkoppantak a vonat tetejére, a katica az ablak párkányán telepedett meg, San pedig a dobozában csücsült és kétségbeesetten nyivákolt: „Én egy szabad macska vagyok! Engedj ki! Mért mindig ez a doboz? Óóó milyen szomorú! Egy macskát nem lehet bezárni!” A fiú fittyet sem hányt San nyávogására: már megszokta. A vonat elindult. Kis idő múltán odaértek sok más gyerekkel és a szüleikkel együtt Diznilendbe. Sokáig keresték a parkban a hőlégballont. Ahogy körben rohantak Miki egészen meglepő felfedezést tett, rájött, hogy ő innen származik. Nagyon sok olyan egeret látott, mint ő maga. Korábban soha senki sem tudta megmondani neki, hogy kiről mintázták. Büszke volt magára, hogy egy olyan helyről származik, ahol a gyerekek ilyen jól érzik magukat. Nagynehezen aztán megtalálták a hőlégballont. Óriási, hosszú sor állt a hőlégballonig. Nagyon sok gyerek szeretett volna hőlégballonozni. A fiú a lufikkal, a macskával és a katicával együtt előre furakodtak a sorban. A ballon mellett álldogált egy Mikiegér, de nem csak a feje látszott, hanem teste is volt, mint az embereknek. Miki, a lufi úgy gondolta, hogy megkéri, segítsen nekik meglógni a ballonnal. A ballont két hölgy üzemeltette: egy sötét és egy világos bőrszínű. A Mikiegér, hogy elterelje a figyelmüket azt füllentette nekik, hogy valaki rosszul lett a sorban. A két hölgy közül az egyik azonnal mentőt hívott, a másik próbálta keresni, hogy ki lett rosszul. Mikiegér, a fiú, a lufik, a katica és macska beugrottak a kosárba, a köteleket, amik a kosarat tartották, eloldozták, és hevíteni kezdték a levegőt. A magasba emelkedtek. A lufikat a fiú a kosarat és a ballont összekötő madzagra erősítette. Ahogy felértek, erős szél kezdett fújni Nyugatról. Felhők egész tömkelege úszott el mellettük: „Helló ballon, ballonok, gyertek! Indulunk a kontinensre, hajrá! Gyertek velünk!” Több napon át süvítettek Európa fellett a lufik, átszáguldottak Franciaországon, Németországon, elhúztak Lengyelország felett, majd átszelték Fehéroroszországot, nagyon sok madárral beszélgettek, többen velük utaztak a kosár szélén álldogálva. Végül Ázsiát is átutazták és mikor épp meglátták volna az óriási vizet, amit a lufik oly jól ismertek, nekiütköztek egy hatalmas hegynek. A hegy oldalát hó fedte, a ballon elterült a hóban, a kosár végigördült a hegyoldalon: mindenki kiborult belőle. San veszettül nyivákolt: „Ez lenne Afrika? Hiszen itt hidegebb van mint otthon!” A lufiknak nagyon tettszett a táj. „Micsoda kilátás!” –mondogatták. „Héééj! Elnézést, üdvözlet, nagyon nagy tisztelettel. Kérlek benneteket, ha lehet, szálljatok le rólam! Kérlek benneteket, szálljatok le a szememről! Viszket!” A kis csapat nagyon meglepődött, nem tudták, honnan jön a hang. Megmozdult alattuk a föld. Jeromos, Andrea és Miki voltak a legjáratosabbak ilyen ügyekben, ezért Jeromos próbált meg beszélni az ismeretlennel: „Elnézést, hogy itt vagyunk, nem akarjuk zavarni.” Az ismeretlen visszaszólt: „Nem zavartok, nagyon örülök, hogy itt vagytok, megtiszteltetés.” Ismét Jeromos válaszolt: „..Nekünk is megtiszteltetés. Hol található Ön?” Kis ideig nem érkezett válasz. Aztán mégis: „Én Ázsia vagyok, épp a szememet csiklandozzátok! Ne haragudjatok, hogy ilyen sokára válaszolok, épp Európával pletykáltunk.” A kis csapat tagjai akármerre is néztek, nem látták, hogy hol van a szem. Ők csak egy óriási hegyet láttak maguk alatt. Andrea tovább kérdezősködött: „Nem látjuk a szemedet, hol van?” Ázsia válaszolt: „A hegy, amin álltok, az a szemem, csak nem akarom kinyitni, mert akkor sok élőlény elpusztulna. Utoljára vagy háromszáz éve nyitottam ki a szememet, kicsordult a vörös könnyem és nagyon sokan meghaltak. Ezért inkább zárva tartom. Európát úgy irigylem, neki tó szemei vannak, látott benneteket, tudjátok? De, az én cicieim sokkal nagyobbak: 8000 méter magasak! A lábait mondjuk irigylem, olyan szép csizmája van, a két cicije, az Alpok és a Kárpátok, na azok jól elkoptak. Afrikának gyönyörű zöld és sárga övei vannak. Amerikának a feneke nagy, a dereka vékony, a cicijei is nagyok, igazán nőies alkat.” A fiúk egymásra néztek, Anita csak ámult. A katica nagyon fázott. San így szólt: „Igazán köszönjük, de mindjárt megfagyunk, tehát Ázsiában vagyunk? És melyik országban?” Ázsia így szólt: „Japánban! Hahaha, addig fújt benneteket Atlantisz, míg ide nem értetek, látni akartalak benneteket. Felborzoltátok teljesen Norvégiát, Európa haját, úgy haragszik rám érte.” –kacagott Ázsia. „Igazán érdekes a történet” –morgott a macska- „És mégis, van itt valami izgalmas látnivaló? Feltételezem, hogy oroszlánról még nem is hallottak errefelé.” Ázsia gondolkodott egy kicsit, aztán így szólt: „Hát, akad éppen valami, amiről Japán híres, és ami talán egy macskát is érdekelhet. A Japánok igen sok halat fogyasztanak, Pacifik, a csendes óceán haragszik és érte. Hm? Nem kóstolnád meg a szúsijuk maradékát?” A macska nagyon éhes volt, egészen lázba jött, ahogy Ázsia ételről beszélt. „Várjatok egy kicsit, talán jönnek erre túristák és levisznek benneteket a városokba.” A lufik, a macska, a fiú és Mikiegér nagyon fáztak, úgy döntöttek, hogy lejjebb húzodnak a hegyen, oda, ahol melegebb van. Elcsigázottan várták, hogy érkezzen valaki, aki segíteni tudna nekik. Ázsia tovább szórakoztatta őket, amíg várakoztak. Elmesélte nekik, hogy hogyan működnek a Föld bolygón a szelek, hogy hogyan néz ki a Földgolyó, hány kontinens van, melyiket hogy hívják. Ázsia szemének kráteréből előbújt egy fehér ruhás ember. Semmit sem kérdezett, csak meghajolt. A csapat élére állt és szótlanul elindult lefelé a hegyen, a kis csapat követte őt. Egy zarándok volt, a szent hegyre jött imádkozni. Meglátta a furcsa csapatot, és úgy döntött, hogy segíteni fog nekik letalálni a hegyről. Ázsia búcsút mondott, igaz ő és a kontinens társai mindvégig tudták, hogy a lufik merre járnak. A hegyen lefelé egyre melegebb lett az idő, gyönyörű virágos fákat láttak mindenütt maguk körül, emberekkel találkoztak az úton. Végül egy faluba értek, ahol a szerzetes szerzett nekik szállást. A ház nem olyan volt, mint amit eddig láttak: nem voltak szobák, csak mozgatható falak, nem voltak ágyak, az emberek a földön, matracokon aludtak. Az utcán volt egy kis büfé, ahol rizsbe tekert halat árultak, Miki egér és a fiú végre ehettek valamit. Az asszony, aki a tekercseket árulta, nagyon kedves volt, próbált beszélgetni a kis csapat tagjaival, de mivel a fiú és Miki egér nem beszéltek japánul, ezért leginkább csak mutogattak. Az asszony a fiúnak és Mikiegérnek megtanította azt is, hogyan kell kés és villa helyett két kis pálcikával enni. Amikor a fiú habzsolni próbált, mutatta neki, hogy lassabban egyen, hogy ráér. Pár kis tekercset San, a macska is jóízűen belakmározott, igaz, ő evőeszköznek a karmait használta. A három fiú elégedetten figyelték, hogy a fiú, akit előtte nap még a halálból mentettek meg, mennyire jól érzi magát, látták rajta, mennyire elvarázsolja a Föld sokszínűsége. A szállásukra indultak, mielőtt beléptek volna, le kellett venniük a cipőjüket, ez főleg Miki egérnek esett nehezére: óriási a cipője. A szállásadó és mindenki más is hajolgatva köszöntek. A francia fiú nem tudta, hogyan köszönjön vissza illendően, próbált ő is illendően visszaköszönni. Andrea végül megjegyezte: „Itt annyira máshogy viselkednek az emberek, olyan érdekes”. Jeromos is elkerekedett szemekkel figyelte a japán embereket. Mindannyiukat elvarázsolta, hogy mennyire mások itt a szokások. Végül aludni tértek. „Mintha nem is a Földön lennék.” –sziszegte a francia fiú. Anita nevetett: „Tényleg nagyon különös ez a hely. De ugye milyen érdekes? Én imádok repülni és utazni!” Mindenki helyeselt, végül mindannyian elaludtak.
Kommentek