A lufik másnap reggel a huzattal kirepültek az egyik ablakon, pont akkor, amikor a pap benyitott, hogy felkészüljön a vasárnapi misére. A szélben össze-vissza tekeregtek, kavarogtak. A szél elfújta őket egy erdővel borított táj fölé, amerre csak a szem ellátott, mindenhol fákat és vizet láttak. A fák maguk is a vízben gyökereztek. A fák felett repültek el, amikor hirtelen egy állat akkorát ugrott a lombok közül, hogy alig mertek hinni a szemüknek. Elkapta a madzagjukat, és lerántotta őket a levelek és az ágak közé, aztán a fákon át himbálózva elsuhant velük jó messzire. A lufik megszeppenve várták, hogy ez a furcsa, szőrös emberszerű állat vajon hová viszi őket, és mit szeretne velük csinálni. Az állat aztán az egyik fán talált valamit, egy gyümölcsöt, amit belakmározott. Azért, hogy a gyümölcsöt le tudja szakítani a fáról, a lufikat el kellett engednie. „Ó, jajj, ne, ki fogunk pukkanni! Az ágak kiszúrhatnak bennünket, kérem, ne tegye!” –kiabált Jeromos, miközben lassan, egyik ágtól a másiknak csapódva bukdácsoltak felfelé. Az állat, miután behabzsolta a gyümölcsöt, a lufik után eredt és újra összeszedte őket. „Szóval ti tudtok beszélni?” –szólalt a lufikhoz. „Igen, igen, mi tudunk, mi luftballonok vagyunk.” –kezdte a mondókáját Andrea. De az emberszerű állat közbevágott: „Azt hittem a színetek alapján, hogy ehető gyümölcsök vagytok. Milyen szép színek! Igazán gyönyörűek! Ó elnézést kérek! Akkor mindjárt fölviszem Önöket, hogy tudjanak tovább repülni.” A lufik beszédbe elegyedtek az emberhez hasonlító állattal: „Elnézést, mielőtt visszavinne bennünket az égre, kérem, nem mondaná el, hogy Ön miért hasonlít ennyire az emberekre?” A majom összehúzta a szemét, dühösen nézett a lufikra: „Inkább ne említsük az embereket! Rosszabbak, mint mi majmok! Ott, ahol nincs víz a fák alatt, tudjátok, ott kivágjákat a fákat! És miután kivágták őket, felégetnek mindent! Borzasztó pusztítást végeznek. Valóságos kártevők, mindenki reszket tőlük!” –mesélte eltorzult arccal az állat. „Én egy majom vagyok, a fákon lakom. Néhányan állítják, hogy mi rokonok vagyunk az emberrel. De én ezt nem hiszem! Hogy mi? Azokkal a barbárokkal, soha!” A lufik már sokszor szembesültek azzal, hogy az állatok utálják az embereket. Jeromos gondolkozott és aztán így szólt: „Na de kedves majom, Ön tényleg nagyon hasonlít az emberekre!” A többi lufi is helyeselt. Alattuk a vízben állatok gyülekeztek: egy édesvízi delfincsapat, pár krokodil és nagyon sok hal. A fejük fölé madarak csücsültek az ágakra. Az ágak között majmok gyülekeztek. „Hahaha” –nevetett kissé torz arccal, szomorúan a majom. „Ez badarság! Ne haragudjatok barátaim, de most állatondát kell tartanom.” Az állatok csendben maradtak, ahogy a majom széttárta a kezeit, mindenki lehunyta a szemét. A krokodilok, a delfinek, a madarak és a halak, valamint az összes többi állat is nem félve egymástól, behunyt szemmel várták, hogy a majom elkezdje az ondát. „Kedves erdőlakók, gondoljuk el mindannyian, érezzük és rezegjük, hogy ők velünk vannak, kérjük őket, tartsák távol a rosszat, küldjék hozzánk a jót. Kérjük mindnyájan, hogy tartsák fenn a természet egyensúlyát, nyomják el a gonosz embert, aki nem tartja be a természet törvényeit. Kérjük, hogy mutassák meg az embernek, a helyes utat a természetben.” Aztán a majom is lehunyta a szemét. Nemsokára az állatok szétszéledtek. „Tudjátok, az ember pusztítja az élőhelyeinket, kivágja a fákat. Ő a gonosz megtestesítője. Minek vágja ki a fákat? Mit lehet tenni egy kivágott fával? Ásóbotot találhat a földön is. Senki nem érti, ezt az emberek azért teszik, mert gonoszak. Itt mi ezt mind tudjuk. Ők megvédenek tőlük, ha kérjük minden nap.” A lufik mindig szomorúak lettek, amikor hallották, hogy az állatok milyen rossz véleménnyel vannak az emberekről. Nem akarták elhinni, hogy tényleg ilyen rosszak lennének. A majom így szólt: „Kételkedtek? Hát jó, majd megmutatom nektek.” –Azzal otthagyta őket. Az egyik ágról egy óriási kígyó kúszott le eléjük. „Ó sziasztok! Isztenek hosztak benneteket a dzungelban! Ne issz foglalkosszatok a majommal, nagyon keszerűűű egy teremtész, állandóan depisz. Asz emberek, tudjátok, felégették az előző lakhelyét, asz egyik kiszmajom meg is szérült a nagy tűszben. Szajna! Gyertek inkább, a delfinek ész a krokodilok épp víszilabdáznak a folyóban, nésszük meg őket! A kígyó a farkát a lufik madzagja köré csavarta és lekanyargott velük egészen a folyóig, oda, ahol a fák ritkultak és csak a nagy vízfelület látszott. Ott voltak a delfinek, a krokodilok és a halak is. Két óriási csapatot alkottak, négy folyami madár ringatózott a víz tetején, ők alkották a kapukat. „Sziasztok, mindenki, hossztam öt túrisztát!” Az állatok rá se hederítettek a kedves kígyóra, tovább játszottak a vízben. A krokodilok lassabbak voltak sokkal, mint a delfinek, de a testükkel és a farkukkal erősebben meg tudták ütni a labdát. Miközben a meccset nézték, Jeromos beszélgetni próbált a kígyóval: „Mondd csak, miért van az, hogy az emberekről mindenki ilyen rossz véleménnyel van? Velünk többnyire jól bánnak.” A kígyó egy darabig gondolkozott, aztán így szólt: „Itt közülünk még senki sem tapasztalta, hogy az emberek rosszak lennének. Jönnek a kis hajóikkal, kifognak egy-két halat, de azt mi is megtesszük, nekünk békésnek tűnnek. Én úgy vagyok vele, hogy a majom örüljön, hogy itt lakhat a mocsaras részen, ne is foglalkozzatok azzal, hogy mit mond az emberekről.” A lufik egymásra néztek, a foci alakú lufi szólt hozzá: „De hát becsukott szemmel, nagy áhítattal hallgatjátok, amit mond, úgy tűnt, hogy ti mind hisztek abban, amit a majom beszél.” A kígyó elmélázott egy ideig, úgy tűnt, mintha a játékot figyelné, de igazából szöget ütött a fejében, amit a focilabda alakú lufi mondott neki. „Nos, a majom nagyon okos, nagyon sokat tud. Elmagyarázta azt is, hogy hogyan keletkezett a világ.” Andrea bíztatta a kígyót, hogy mondja el nekik a majomtól hallottakat. A kígyó kicsit dünnyögött, nem szeretett hosszú történeteket mesélni, jobban lett volna kedve a meccset nézni, de azért belevágott.
Kommentek